AZ ŐSZ

Török-Zselenszky Tamás

Az ősz ( leveleink hullására )

Felülről lefelé mozdul,
közrefog hűvösével, s miután
lefejti rólam a húst,
frissességgel porozza be
csontjaim.
Belehel fogaim közé,
bükk levéllel hint, s rejt a dér elől…
majd lecsókolja szívemről
az emberek odaköpött nyálát.

Lángoló, ősi emberség-szellem!
Testhez hozzásegítő,
nagyszerű alak!
Most látlak először.
…
Hang elnyelő gubómban nyugodva,
formáját elhagyott emberként mozdulok.
Tudom mindened
de elfelejtem…
Szemem elnyeled,
mert nem feleltem
semely gesztusodra – csendben mordulok…
Színek kőtálcáját nyújtom
könnyedén állva,
úgy lebbenek… s a cipőm aláhull…
aláhull és bezárul
alant a hasadék pofája.

Lassul a víz… megáll a szív.
Fölébem nyikorduló felhőív
itat, mosdat, és Te mutatsz elém
egyre, ott az árnyék helyén
semmim sincs már…
s megszűnt tükörképem.