MÁR MOST MEGVETEM

Török-Zselenszky Tamás

Már most megvetem… /B. K.-nak

Már most megvetem a holnapi ágyat,
családom, hitvesem, szentem.
A test lefekszik, a lélek állva marad,
s e renden túli értékrendben
csodás előtér a lángos háttér elé:
a füzet, a toll;
e társak éjszakára.
Már csak egyet alszunk,
jössz, és megfizetsz, te menny sugára,
magaddal, hisz jutalmul küldetsz
az elhajított ezüstpénzekért…
a lelket csonkító, érdek-bagázs
okozta szép sebeimért!
Beforrnak-e, s ha igen,
leszek-e még!
Élet-e az, akarom-e szőrén ülni
az erő erét!
Bírom-e, e nép nélküli ország
vállán megtartani magam?!
Írjam, éljem, mi volt,
vagy haljam: még ami hátra van?!

Most, csak megvetem nekünk a holnapi ágyat,
családom, hitvesem, szentem.
A test lefekszik, a lélek állva lázad,
s e renden túli értékrendben,
hagyd, a jók dolga a jóság!
Ezek itt inkább fölfordítják
egymást vele,
s fölfordulnak!
Egyedül marad a költő,
s betűs kopját faragnak neki
a lyukas zászlók alatt.
„Egy sem állhat meg előttem Terajtad kívül!”
Ez lesz rajta, meg, hogy
„Te, emberek közt a legemberebb…!
Megvert e rossz korral az Isten,
de cserébe megáldott veled!
E más fizikájú, eladott honban,
neked mindkét oldaladba
osztottak szívet.
S én úgy szerettelek ezért, társam, szerelmem,
hogy oda’dtam érted
az egyszülött Istenemet…”